A túlméretezett piaci téteket megbosszulja Fortuna. Kína összeomlása senkinek nem érdeke, de az sem, hogy hosszabb távon Kína versenyelőnyt szerezzen. Ha nagyobb baj lesz Kínában, az át fog szűrődni az európai bankrendszerre is. Közben a világ fejlődik, és a fejlődésnek vannak vesztesei. Sőt az egyenlőtlenség nő és a verseny feltételei is torzulnak. Bármennyire is sulykolják a politikusok, hogy léteznek nemzetérdekek, unión belül tagállamok közötti érdekek, egyszerűen szerintem elment az üzleti világ, a magánszféra a politikai szféra mellett fejlettségben. A jobb életre való törekvést pedig már csak azért sem szabad elvenni az emberektől, mert mindenki méltó erre, hanem azért sem, mert ez a versenynek az alapvető mozgatórugója, az igazi hajtóereje.
A felvezetőben egy tőzsdei szonettet hallhattunk. Kornél, mit akart üzenni a költő?
Akasztják a hóhért. Úgy érzem, mint a vakondok Romhányi versében: „Feltemettek. Azt sem tudom, kicsodák, Felülről szagolom az ibolyát.” Körülbelül ez a visszás érzés van bennem. Ez is egy ironikus görbe tükör, kissé túlcsavarva formabontó kifejezéssel élve: arról szól a vers, hogy a piac mindenkit megszédít és a végén nagyon kevesen maradnak győztesen. Mindenkit beszippant a mohóság előbb-utóbb. Hiába van egy ideig szerencséje az embernek, ha nagy tétekben játszik túl nagy kockázattal, a végén Fortuna megbosszulja, és a legtöbb befektető pórul jár általában.
Beszéljünk egy kicsit az amerikai gyorsjelentési szezonról. Ott mi a helyzet?
Az a helyzet, hogy sok év óta először csalódást keltenek az amerikai vállalatok, ami a harmadik negyedéves jelentésüket illeti. Ezen az a trükk sem segített már, amit korábban sokszor eszközöltek az elemzőházak, hogy rendre a gyorsjelentési szezon előtt szépen lehozzák, csökkentik az előrejelzésüket a negyedéves eredményre. Ezáltal a lejjebb hozott lécet át tudják ugrani a cégek. Merthogy az elemzőházak többsége abban érdekelt, hogy eladják a sztorikat, a részvényeket a befektetőknek. Emiatt az az érdekük, hogy egy cég mindig túlteljesítse a terveket, a konszenzust, a becsléseket. Hiába vitték le június 30-a óta az eredményvárakozásokat az elemzőházak 5%-os csökkenésre – akkor még az volt a becslés, hogy a vállalatok eredménye 1%-al fog mérséklődni az előző évhez képest. Ezt ugyan a vállalatok képesek voltak valamelyest túlszárnyalni, mert úgy néz ki, hogy 5% helyett „csak” 4%-kal esik a profitjuk és 70%-uk jobb eredményt hozott ki, mint a hivatalos várakozás. Azonban már az árbevételben nem sikerült előre lépni, 60%-a a cégeknek ebben a tekintetben eddig csalódást keltett. (Megj: itt kivétel a felvétel után jelentő Google és Amazon.) Sőt nagyon sok amerikai vállalat nyeste le az éves várakozásait is mind bevétel, mind eredmény szintjén. Ennek két fő oka van: a kínai lassulás érezhető hatása az amerikai cégek nemzetközi bevételeire. Hiszen, ha Kína lassul, akkor az összes hozzá kapcsolódó feltörekvő gazdaság is rosszabbul teljesít, kisebb a kereslet, ez nyilván érezhetően beszűrődött a cégek teljesítményébe. A másik pedig az erős dollár negatív hatása, hiszen az amerikai vállalatok teljesítményét dollárban mérik, dollárra kell átszámítani az árbevételt. Márpedig ha erős a dollár, kevesebb dollárt kapnak a nemzetközi eladásaikért.
Mit tehet a vállalati szektor és mit tehet a piac?
A vállalati szektor annyit tehet, hogy előre tekintve keresi a piaci réseket és imádkozik, hogy jobbra fordul a globális trend és Kínát megmentik a vezetők. A piac meg nézi a vállalatok esetleges stratégiabeli módosulását, beruházások, tervek alakulását és nézi az eddig is igen komoly pénzügyi trendeket meghatározó döntéshozók lépéseit, akcióit: például a globális jegybankok lehetséges döntéseit és az államok, kormányok gazdaságpolitikáját. (Megj: a felvételkor egyidőben döntött az Európai Központi Bank, és nyitva hagyta a lehetőséget a pénznyomda ütemének növelésére.) A képet összerakva alakul ki valamifajta vízió a befektetők fejében.
Ez azt jelenti, hogy mindenkinek az érdeke, hogy Kína kimásszon a válságból? Össze kell fogni a szereplőknek? Amerikának Kínával, Európának Kínával, ennek a játéknak oda-vissza kell működnie?
Működnie kellene. Láthattunk erre utaló jeleket, hiszen a kínai elnök, a párt főtitkára Xi nem csak Amerikába látogatott el, hanem Nagy-Britanniába is, az angol királynővel, II. Erzsébettel is találkozott. Tehát felerősödtek a diplomáciai érintkezések. A kereskedelmi kapcsolatokat próbálják kicsit felrázni. Ugyanakkor az egy veszély vagy alternatíva, hogy Kína például – ha nem sikerül helyretenni a gazdaságát, akkor – agresszív politikához nyúl. Katonai parádékkal, a szomszédos országokkal szembeni konfliktusok felvállalásával, akár jelképesen is. Tipikus példa erre a stratégiai útra Oroszország, amely a gazdasági problémák elől agresszív külpolitikai irány felé menekült, lásd az ukrán-orosz háború vagy az orosz- EU konfliktus.
Akkor az sem érdeke Amerikának, hogy Kína túlzottan megerősödjön. Hogyan lehet egyensúlyba hozni ezt a kapcsolatot?
Ez rendkívül nehéz. Itt nyilvánvalóan van egy rövid távú érdek: hogy Kína ne menjen csődbe. Vagyis elkerüljük a kínai piacon az amerikai típusú Lehman-csődöt és ennek hatásait. Ezért valószínűleg sok mindent képes beáldozni Amerika is (már csak azért is, mert az amerikai multik nagy része hosszabb távon a kínai fogyasztástól várja a növekedés fő motorját.)
Tehát most Kína ugyanazt éli át, kint anno az Egyesült Államok 6-8 évvel ezelőtt?
Szerintem igen, annyi különbséggel azért, hogy ott is ingatlanpiaci lufi van ugyan, és Amerikában anno a pénzügyi szuperbuborék az ingatlanpiac bedőlése miatt omlott össze, de Kínában ez még meg van spékelve egy beruházási lufival. Ott nem csak ingatlanra, lakásvételre és építésre vett fel a vállalati szféra és a lakosság túl sok hitelt, hanem egy sor egyéb beruházás is létesült, aminek nincs megtérülése. Az ingatlan- és a beruházási lufi kezdett el ereszteni. A potenciális hatása ugyanaz lehet, mint Amerikában, annyi különbséggel még talán, hogy a kínai devizatartalék az segítséget nyújt: amíg Amerikának nincs tartaléka, csak deviza monopóliuma – a nemzetközi tartalékok 40%-a dollár – és a világ legerősebb hatalma, addig Kínának van egy 3500 milliárd dolláros devizatartaléka, amely nyújt egyfajta fedezetet a kínai jegybank hitelezéséhez, pénzteremtéséhez. Ez a kínai gazdaság (GDP-nek) 30%-a.
Ez azért elégséges, nem?
A baj az, hogy a hitellufi 30 ezer milliárd dollár. Tehát a devizatartalék ennek csak 10%-a. Ha teljes beruházási, ingatlanpiaci összeomlás van Kínában, akkor a hitelek volumene és a valódi piaci érték, a fedezet közötti rést messze nem tölti ki a devizatartalék összege (ami ráadásul a tőkekivonás miatt is rohamosan apad.)
Másrészről azért Kína lehetőségei hosszú távon kedvezőek. Jóval alacsonyabb életszínvonalról, más fejlettségi szintről, alacsonyabb bázisról indulnak, mint Amerika. Tehát más fázisban érte őket ez a válság. De hát minden feltörekvő, fejlődő ország életében van megtorpanás. Azt gondolom, a veszély fennáll egy Lehman-csőd típusú kimenetre rövid távon, emiatt Amerika mindent be is vet, és a világ többi része is, hogy a lehetséges eszközökkel segítsék Kínát. Vagyis mindenkinek az az érdeke, hogy megmentse Kínát egy teljes összeomlástól rövid távon, de a hosszú távú érdekek nyilván beelőzhetnek. Megmentjük Kínát – gondolják az amerikaiak – de nem minden áron. Nem azon az áron, hogy ezáltal Kína hosszabb távon versenyképességi előnyre tegyen szert. És továbbra is a kínai tőkések ruházzanak be a fejlett piacokra, a kínai tőke árassza el a nyugati ingatlanokat és a gyárakat vagy az eddig fel nem fedezett fejlődő blokkokba (Kína afrikai befektetései ebben az évben 85%-kal estek a gyenge belső gazdasági helyzet miatt.) Amit most látunk, az ennek a rövid- és hosszú távú egyensúlynak a kitapintása minden fél részéről.
Az Európai Unióra hogyan hat a kínai lassulás?
Közvetlenül az Unió gazdasága érintettebb, mint az amerikai, merthogy az export nagyobb hányada megy Kínához kapcsolódó piacokra és a pénzügyi szektor között is élesebb a kapocs. Tehát nagyjából az európai anyabankok finanszírozzák a feltörekvő blokkok gazdaságát 50%-ban. Ha nagyobb baj van Kínában, az át fog szűrődni az európai bankrendszerre is. Az amúgy is elég alacsony szinten lévő hitelezés láthatja ennek a kárát, nem beszélve a lehetséges sokk hatásról. Az amerikaiak ezt inkább úgy érzik meg, hogy a vállalataik teljesítménye romolhat és az a fajta potenciális bevételi forrás, amiből esetleg későbbiekben az amerikai költségvetés belső gazdaság jóléti szintjét tudná növelni, a cégeket magasabb adóbefizetésre tudná kényszeríteni, ez a későbbi költségvetési mozgástér szűkül. És gyengülhet az amerikai cégek beruházási kedve is. Hiszen, ha nem látnak perspektívát rövid-közép távon és hosszabb távon is kockázatosnak találják a feltörekvő blokkokat, ahonnan eddig a növekedés származott, akkor nem lesz beruházás sem otthon, sem máshol. Ez meg a munkahelyteremtő képességét csorbítja az amerikai gazdaságnak.
…
A világban tapasztalt egyenlőtlenségek és elégedetlenség nem függ össze a lehetséges háborúkkal?
Az elégedetlenségi hullám már velünk van. A felgyorsult fejlődés a 80-as évektől, a piacgazdaság globálissá válásával, magával a globalizációval – hiába volt egy óriási előrelépés az életvitelben, mindennapokban átlagos szinten mindenhol, a mélyszegénységben élők tömege tudott kiemelkedni – az egyenlőtlenségek is nőttek. A jövedelem eloszlásokban érzékelhető különbségek is kitágultak. Ami szerencsés volna, ha a globális szabályozás erre tekintettel lenne, és a fejlett országok vezérletével egy erősebb újraelosztás indulna el. Tehát az rendben van, hogy a fejlődésből egyes cégek többet profitálnak, sőt óriási eredményt, készpénzt halmoznak fel. Például csak az Apple, a világ legnagyobb (legértékesebb) vállalatának készpénzállománya majdnem 200 milliárd dollár, a magyar gazdaság másfél éves teljesítménye. Óriási torzulások, különbségek jöttek létre vállalatok és vállalatok, sőt magánszemélyek és magánszemélyek között. Ez azonban egy idő után a versenyt nem teszi hatékonnyá, mert azon túl, hogy emeli a belépési korlátot és túlzott erőkoncentrációt okoz, fogy az a tömegbázis is, amelynek a cégek újabb ás újabb megoldásokat, termékeket tudnak kínálni, ez pedig visszafogja az innovációt.
Nem lehet, hogy ez a folyamat az országok közötti különbséget is felerősíti? Nem ezt sugallná most a magyar kormány vagy több uniós ország, hogy lokálisan kellene megoldani az elszegényedésnek a problémáját. Tehát nem az a megoldás, hogy több millió ember útnak indul a jobb megélhetés reményében, hanem lokálisan megoldani, akár milliárdos cégek, országok segítség ezeknek az embereknek helyben a megélhetését?
Ez is egy komplex probléma. Sokan szeretnék az unión belül, a politikusok között is leforgatni a Vissza a jövőbe című film helyett az Előre a múltba című mozit. Ez nem megy. Bármennyire is sulykolják a politikusok, hogy léteznek nemzetérdekek, unión belül tagállamok közötti érdekek, egyszerűen szerintem elment az üzleti világ, a magánszféra a politikai szféra mellett fejlettségben. Amit látunk egy teljes uniós döntésképtelenség, bürokratikus romhalmaz. Elment a világ a politikai szereplők mellett. Ezért mondtam azt, hogy csökkentsük a verseny negatív következményeit, lenne szükség egy újragondolt gazdaságpolitikára, amely enyhíti a különbségeket, nagyobb újraelosztó szerepet ró az államra, de nem nagyobb tulajdonosi szerepet. A kettő nem ugyanaz. Ezt a fajta törekvést nem látni sem Amerikában igazán, sem Európában. Amire utaltál a migráns kérdés kapcsán, az megint egy kicsit más. De ez is összefüggésben van ezzel, hogy – főleg ebben a kinyílt modern világban – a jobb életre való törekvéshez mindenkinek joga van, akár unión kívülről érkezik, akár unión belül szeretne vállalni munkát. Persze erre megfelelő jogi szabályozás kell, de ezt a fajta törekvést már csak azért sem szabad elvenni az emberektől, mert mindenki méltó erre, hanem azért sem, mert ez a fajta késztetés a versenynek az alapvető mozgatórugója, az igazi hajtóereje.
A teljes interjú Szebeni István műsorvezetővel a Parlament TV Investor című műsorában az alábbi linken érhető el: