“A fejlődés és a válság egy tőről fakad.” (Mérő László)

Ez már nem az a ‘picitcipősz’ kínai gyors-krízis, hanem égetően komoly elhúzódó válság. Elő is kellett venni az adósságcsapdával és lassulással küzdő gazdaságok klasszikus (versenyképesség-javító) receptjét: a héten 2%-kal értékelte le fizetőeszközét a dollárral szemben a kínai központi bank. A lépés nem is lenne különösebben figyelemre méltó azok után, hogy a feltörekvő blokkok devizái az elmúlt évben 20-30-40%-kal gyengültek. De még az euró is 15%-kal soványabb a dollárhoz, s így az ahhoz meghatározott sávban mozgó kínai jüanhoz képest. Egyrészt valamilyen hasonló akcióra (bár inkább közvetlen jegybanki pénzpumpára vagy kormányzati stimulusra) lehetett számítani azok után, hogy:

  1. Sorra vágták vissza a nagyvállalatok idei éves értékesítési terveiket Kínával kapcsolatban.
  2. A zuhanó termelői árak az utóbbi időben erős nyomás alá helyezték a helyi ipari termelők eredményét.
  3. A belső piaci fogyasztás lassulása és a hitelbuborék eresztése mellett a kínai export is szenvedő fázisban immár (júliusban az Európába irányuló szállítások 12.3, a japán kivitel 13%-kal esett éves bázison, miközben a várakozás stagnálás volt.)
  4. Az infláció éves bázison Kínában is 2% alá csúszott a jóval magasabb, 4-6%-os évekig megszokott szintekről.
  5. A tőzsde összeomlásának negatív rendszerszintű hatásától egyre több szereplő kezdett aggódni.

Kína árfolyampolitikája

Kína évekig, a virágzó növekedés korszakában, mesterségesen gyenge szinteken tartotta a jüant a dollárral szemben, hogy ezzel is biztosítsa a kínai termékek versenyképességét. Majd a Lehman-csőd után fokozatosan kénytelen volt erősíteni: ezt kívánta a kereskedelmi partnereinek az érdeke, leginkább Amerikáé (Kínának sem állt érdekében a felvevőpiacainak mély recessziója). Másrészt ekkor pörögtek fel igazán a határon kívüli kínai beruházások, ahol a tőke vásárlóértékének javítása szintén az egyik fő cél lett. (Hiszen minél erősebb a jüan, annál olcsóbban lehet megvenni stratégiai üzletrészeket idegen pénznemben.) Csakhogy a gazdasági lassulás közben túlértékelté tette a kínai fizetőeszközt. Ráadásul a beszállító, nyersanyagalapú és a növekedést hitelből finanszírozó országok devizái a sokk alkalmazkodásaként drámai mértékben gyengültek. A nyersanyagok esésével hiába lett olcsóbb Kína importja, ezzel az exportpiaci versenyhelyzete fokozatosan romlott. A növekedéshez egyre kisebb mértékben járult, járul hozzá a nettó kivitel. Ezen kívül a belső piacain is szembe kell nézni a fantomvárosok, felvevőpiac nélkül kialakított szellembányák, a sehova nem vezető hidak és autóutak, valamint az üresen kongó üzleti városrészek értelmetlen fejlesztési költségeivel,a projektek mögött összeadódó hitelek kérdéses minőségével, a csődhelyzet és veszteségek leírásának elhalasztott göngyölegével.

A kínai növekedés szerkezete

China growth structure

Vigyázat, Vadkelet: pánik a politikai vezetésben

A gazdaságpolitikai beavatkozás tehát menetrendszerűen érkezett, ám a formája és a tálalása pontosan mutatja a kínai vezetők pánikszerű viselkedését, aggodalmát és tanácstalanságát. A kínai jegybank ugyanis a hektikus reakciókat követően egyből cáfolta egy további, drasztikusabb (a piac szerint 10%-os) leértékelés tervét. Hiszen a fent említett deviza-átértékelődések fényében ez a minimális lépés maximum pszichológiai jelentőséggel bírhat. (Bár nyilván nem léteznek tökéletes analógiák, de az azonnali vezetői nyugtatás mindig gyanús: ha még emlékszünk, a Lehman és a Bear Stearns csődje előtt 2 nappal a menedzsment még a teljes stabilitásról és fizetőképességről győzködte a befektetőket.)

Harmadrészt a devizák közötti mozgások maguk is tünetek, következmények, így nemigen képesek befolyásolni hosszabb távú reálgazdasági trendeket. A glóbusz kerek, a fizetőeszközök mozgása, az ezekből származó előnyök, hátrányok is zéróösszegű játszmát képeznek. Ahogy a fölfelé menő spirálban 2008-ig, majd átmenetileg 2011-ig sem számított a feltörekvő devizák trendszerű erősödése, a kínai beruházások felfutása és az export dübörgése pozitív visszacsatolásként minden Kínához szorosan kapcsolódó blokk gazdaságát fűtötte. Ennek köszönhetően élte pünkösdi királyságát több nyersanyagbázisú diktatúra vagy korrupt vezetésű rezsim. Akkor a kínai növekedés, a nyersanyag beszállítások aranykora, a globális jegybankok által nyújtott pénzbőség, most a lefelé menő spirál teszi irrelevánssá az egyes devizák közötti arányok pontos mértékét. Nem ezen múlik, hogy hova torkollik Kína lassulása, a hitellufi eresztése. Legfeljebb a pályát és a lefolyás sebességét alakíthatja némelyest. Ráadásul még az amerikai FED szeptemberi várható kamatemelését sem biztos, hogy befolyásolja, hiszen a devizaháború fokozása nem lehet amerikai érdek, sokkal inkább fontos szempont, hogy a kínai gazdaság stabilizálódjon, szinte bármi áron. Hiszen a nagy multik mindegyike hosszú távon továbbra is Kínától várja a növekedés oroszlánrészét, bíznak a kínai belső piac domináns pozíciót átvevő szerepében.

Vagyis nem ez volt az utolsó beavatkozás a kínai gazdaságpolitika részéről, amit láttunk és a lassulás további fázisáról is hallani fogunk még. A válságjelek rövidebb-hosszabb szakaszokban, esetleg átmeneti stabilizálódás, altatás után jelentkeznek majd. 

A témáról a Gazdasági Rádióban beszélgettünk Szűcs Péterrel: