Az erősödő populizmus a 80-as évek óta velünk van és képletesen vezeti a kezét a döntéshozóknak. A rövid távú haszonszerzés és veszteségminimalizálás egy nemzetközi trend. Ez az, ami a felszíni válságkezelés felé terelte eddig is a döntéseket. Ez az, ami bekeményítheti a feleket az európai migráns krízisben, és megmerevedhetnek az álláspontok a tagállamok között. Nem tudni, hol az a pont, ahonnan a kínai válsággal együtt a környezet kikényszerít egy közös fellépést és hatékony megoldást.
Azt írtad az egyik cikkedben, hogy „az amerikai beteg”. Orvosolható még ez a beteg vagy haldoklik? Mi lesz vele?
Tehettem volna a végére egy kérdőjelet, hiszen mindenki azt találgatja, hogy vajon milyen állapotban van az amerikai gazdaság. Kilábalt-e már teljesen a 2008-as válságból, erőre kapott-e már annyira, hogy a FED, a laza monetáris politika nélkül is képes megállni a saját lábán? Vagy még mindig mankóra szorul? Egy régi tőzsdei anekdota szerint, amikor André Kostolany-t, a magyar származású filozófust és tőzsdespekulánst valaki megkérdezte Amerikában, hogy „André, how you feel, are you happy? Ugye happy vagy?” Azt válaszolta: „happynek happy vagyok, csak nem vagyok boldog.” Valahogy így van ez az amerikai gazdasággal is: jól teljesít, de nincs minden rendben. Vannak mutatók, amely szerint van egy stabilnak mondható kilábalás, de a bővülés üteme nem tért vissza a válság előtti szintekre. …
Egy ideig a nulla százalékos kamatok segítenek. De ennek a laza politikának megvan az árnyoldala is.
Most hogy áll a hitelezés Amerikában, egy átlagpolgár ugyanúgy hitelhez tud jutni, mint azelőtt?
Szigorodtak a feltételek, de a lakosság – mivel megégette magát – sem akar már túlzott mértékben hitelhez jutni. És az intézmények, a bankok sem akarnak túl nagy kockázatot vállalni. Azon túl viszont, hogy a lakossági hitelezés nem mutat buborék jeleket, vannak egyéb aggasztó folyamatok: például a vállalatok túlzott eladósodása. Továbbá egyes nagyvárosokban a kereskedelmi ingatlanok, irodák árai, bérleti díjai szálltak el.
De az létezik, hogy Amerika kétszer belelép ugyanabba a cipőbe?
Ugyanazzal a cipővel egy másik folyóba. Tehát létezik.
De azért, mert nem tanultak belőle vagy mert a probléma kezelésének módja nem volt jó?
Nem a gyökerét fogták meg a problémának. Elindult egy olyan akut válságkezelés, ami a felszínen kezelte a bajt –ami egy ideig rendben is volt – csak az érzéstelenítő beadása után elmaradt a műtét. Nem történt a probléma forrását kezelő beavatkozás.
De mit kellett volna csinálni?
Hagyni kellett volna a rendszert tisztulni, a férgesét kihullni. Az átmeneti pénznyomda mellett engedni csődbe menni vállalatokat, bankokat és az adósok vagy hitelezők egy részét kisegíteni. Csakhogy a Lehman-on kívül mindenkit megmentettek: részvényeseket, adósokat, betéteseket. A rendszer mindenkit összefogott, felkarolt és a víz felszín fölé emelt. Na, ezt nem kellett volna szerintem. Ez egy óriási államadósság növekedéssel járt, mivel az állam átvállalta a terheket.
No de, ki fogja ezt kifizetni?
Amerika világhatalom, és elképesztő ereje van a politikának, akár a vállalatok fölött is. Ha akarná, meg tudná adóztatni a nagy cégeket. Egyébként így is a világ egyik legmagasabb adókulcsával rendelkezik Amerika, csak olyan sok a kiskapu, a kedvezmény, hogy a vállalatok sokkal alacsonyabb effektív adókulcsot élvezhetnek. Egyrészt a lobbi erő is hatalmas. Másrészt ebben a vérszegény növekedési környezetben nincs az a politikus, aki megszorítást alkalmazna.
Nem lehet, hogy a vezetők korábban féltek egy világháború kirobbanásától?
Biztos, hogy voltak ilyen félelmek is, de itt nem ezek a tényezők vezették a politikusok döntéseit, hanem a saját belső politikai hasznuk. A populizmus, ami sajnos a 80-as évek óta velünk van és egyre erősödik. A rövid távú haszonszerzés és veszteségminimalizálás egy nemzetközi trend a fejlett világban is. Ez az, ami a felszíni válságkezelés felé terelte a döntéseket.
….
A teljes felvétel az alábbi linken érhető el:
A Parlament TV Investor műsorában beszélgettünk a témáról Szebeni István műsorvezetővel: