Az előző 8 év alacsony inflációs környezete egyaránt köszönhető a kiépült óriáskapacitásoknak, az online rendszerekből fakadó hatékonyabb döntéseknek, valamint a tőke piaci eszközökbe, nem fogyasztási javakba történő áramlásának. Mintha, azonban lassan fordulna a tengely. Ahol az infláció leginkább bejöhet a képbe, az nem a keresleti, hanem talán inkább a kínálati oldal. Az új, populista hatalom által diktált bezárkózó, protekcionista és tarifákkal operáló politika. Ez, ha nem is venezuelai szinten, de okozhat ellátási zavarokat, jelenthet nyomást a vállalatok árpolitikájában. Közben a rekord adósságok mögött nagyon hasonló folyamat húzódik meg, mint a társadalmi-jövedelmi egyenlőtlenségeknél. A pénzügyi egyensúlytalanságnak lesz egy olyan szintje, amikor óriási változás sokkszerűen fog bekövetkezni és a folyamatok piaci káoszba torkollhatnak, amennyiben a döntéshozók nem kellően reagálnak. Pontosan úgy, ahogy a társadalmi egyenlőtlenségek a Brexithez és Trump megválasztásához vezettek.
A témáról a Trend FM reggeli műsorában beszélgettünk, a műsorvezető Szűcs Péter volt.
Az elmúlt másfél évben deflációs nyomástól félt Európa és az egész világ, ehhez képest az előző hónapokban szinte mindenhol pörögni látszik az infláció, olyan számok jelentek meg, amelyekre félévvel ezelőtt kevesen gondoltak volna. Merre tart ez a folyamat?
Fogalmazzunk úgy, hogy voltak a várakozásokat jócskán meghaladó havi adatok, viszont itt érdemes hosszabban visszatekinteni. Ha 2008 óta vizsgáljuk a fogyasztói árak alakulását Amerikában, Európában vagy akár a feltörekvő világban, a piaci várakozásokat rendre alulmúlták a számok. Eddig az elemzők, közgazdászok, sőt a döntéshozók mindig kijjebb tolták azt az idősávot, amikorra belőtték az infláció felgyorsulását. Viszont ez – mármint az infláció tartós felpörgése – eddig nem következett be. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy 2008-ig egy nagyon szerencsés – bár ez nézőpont kérdése – inkább fogalmazzunk úgy, hogy egyedül álló korszakot élt meg a világgazdaság. Egyszerre volt egy hitellufi – hitelből történő fogyasztás, lakásvásárlás és lakásépítések –és egyszerre volt egy energiabuborék, ami a végén begyorsuló drágulással járt. Viszont ennek a leeresztése azt eredményezte, hogy megmaradtak a korábban kiépült óriáskapacitások. A korábban nyersanyagtermelésre specializálódott térségek mesterséges keresletéhez a kínálat alkalmazkodott. A buborék kidurranásával ottmaradtak az eltűnő kereslettel szemben mind az energiaberuházások, mind az egyéb termelői, ingatlanpiaci és szolgáltatói szektor területén. Ez mind a mai napig hatással van. Nem tudta visszanyerni az izomtömegét a gazdaság olyan szinten, ami kitöltötte volna a korábbi bőr mennyiségét, nem tudott belenőni ebbe – képletesen fogalmazva. Sőt, más tényezők is beúsztak a képbe. Mert volt közben egy komoly technológiai fejlődés, a fogyasztói szokások átalakulásával. Ezt nagyrészt az online rendszerek térhódítása váltotta ki. Rendkívüli módon javult az árak összehasonlíthatósági képessége és lehetősége. Sokkal hatékonyabban tudnak döntést hozni a termelők, a kereskedők és a fogyasztók is. Ez aztán fokozta az árversenyt, ami az árakat lent tartotta. És közben a fogyasztók részéről némi óvatosság is megfigyelhető, a válság előtti euforikus fogyasztásbővülés nem tért vissza. A vállalatok oldaláról ugyanígy enyhébb a beruházási kedv, vagyis nincs olyan keresleti tényező, ami közvetlenül vagy közvetve a korábbi pályára visszahúzná a fogyasztást, ezért ez nem tudja kitölteni a kiépült kapacitások terét. Ezen túl, az alacsony kamatok és mesterségesen laza jegybanki politika ugyan ösztönözni szándékozott a szereplőket költésre, beruházásra, de a tőke főleg befektetések, eszközök piacára vándorolt. Nem hiába vannak a globális tőzsdék történelmi rekordon vagy csúcsközelben és forrósodik tovább az ingatlanpiac. A tőke eszközökbe ment, és nem fogyasztásban csapódott le. Ez a folyamat ugyan megjelent az eszközárakban, viszont a jegybank által figyelt inflációs indikátorok nem tartalmaznak eszközárakat, csak főleg fogyasztási javakat. Emiatt eddig nem reagáltak jelentős kamatemeléssel, szigorítással. Sőt, mivel teret adott az infláció viszonylag alacsony szintje és a növekedés sem érte el a kívánatos mértéket, a döntéshozók megengedő, laza hozzáállása ezidáig fennmaradt.
Az energiaárak bázishatása az infláció jelenlegi emelkedésében kifutni látszik. Mi az, ami akkor mégis tovább emelheti a fogyasztói árakat?
Vannak olyan jelek, főleg Amerikában és Európa néhány vezető országában, amely elviekben az előző száz év összefüggéseit vizsgálva az infláció felpörgését okozná. Az egyik, hogy a bérek növekedési üteme már hosszú ideje meghaladja a termelékenységét. A másik pedig, hogy a pénzkínálat növekedése is messze lehagyja immár a GDP termelési kapacitásának bővülését. (Megj.: Amerikában a FED által figyelt személyi kiadások árindexe 4 éves csúcson, Németországban az infláció szintén 2012 óta nem tapasztalt tartományban.)
Személyi kiadások árindexe Amerikában. Forrás: marketwatch, BEA
Viszont egyelőre a vállalatok nem alkalmaznak tömegesen munkavállalókat, nincs az a fajta munkaerőpiaci lendület bértömeg-növekedés, mint a 2000-es években. Hiába vannak a vállalati hitelek szinte minden arányt tekintve csúcson, ezeket a forrásokat nem munkahelyteremtő beruházásokra fordítják, hanem elsősorban pénzügyi tranzakciókra: sajátrészvény vásárlásra és osztalékfizetésre. (Megj.: 2009 óta 2015-ig a sajátrészvény vásárlások 194%-kal, az osztalék-kifizetések 67%-kal, míg a beruházások 43%-kal nőttek. Forrás: Carlyle Group) . Ez a trend a közeljövőben akár maradhat. Viszont ahol az infláció bejöhet a képbe, az nem a keresleti, hanem a kínálati oldal. Az új, populista hatalom által diktált bezárkózó, protekcionista és tarifákkal operáló politika. Ez, ha nem is venezuelai szinten, de okozhat ellátási zavarokat, jelenthet nyomást a vállalatok árpolitikájában. A bezárkózást jelentő eszközök a kínálati oldalt szűkítve és drágítva egyúttal a termékeket, szolgáltatásokat, okozhatnak tartós áremelkedést. Felsejlik a rém: a stagfláció. Az elvárt ütem alatti növekedés szakaszonként, ciklusokban megugró inflációval, ami viszont korlátozhatja a jegybankok mozgásterét is. Ennek a folyamatnak azonban sem az időzítését, sem a mértékét nem lehet pontosan előre jelezni.
Egyébként van az inflációnak egészséges szintje?
Jó kérdés, mert szerintem itt is változásra lenne szükség a döntéshozók hozzáállásában. Most teljesen más gazdasági szerkezettel szembesülnek a szereplők, mint ezelőtt 10 vagy 20 évvel. Viszont még mindig a régi 2%-os inflációs célrendszert használja az Európai Központi Bank és az amerikai FED szintén. Nem csak azzal van a baj, hogy túlságosan le vannak maradva a folyamatokról, hanem az adósságok szintje is lassan plafonba ütközhet. Amerikában a teljes adósság (állami + magán) a gazdaság méretének 350%-a, Kínában 370%, az Eurózónában 470%, míg Japánban 615%. És itt nem magának az adósságoknak önmagában a mértéke a lényeges, mert ez a pénz az ellenkező oldalon valahol megvan, hiszen valakinek tartoznak a hitelfelvevők és valakik fel is használják ezt a pénzt. Vagyis nem arról van szó, hogy Marsnak kell visszafizetni. Így ez egy zéróösszegű játszma. Ami óriási veszély, hogy az egyensúlytalanság nőtt meg nagyon durván. Ahogy nagyon sokáig társadalmi-jövedelmi egyenlőtlenségek lehetséges következményeit is alulbecsülték, hiszen 30 évig semmi sem történt a politikai érában. De egyszer csak mégis áttörte a falat a kritikus tömeg: jött a Brexit, majd Amerikában Donald Trump megválasztása. Ugyanígy, a pénzügyi egyensúlytalanságnak lesz egy olyan szintje, amikor egy óriási változás sokkszerűen fog bekövetkezni és a folyamatok káoszba torkollhatnak, amennyiben a döntéshozók nem kellően reagálnak. Ez az inflációra jósolhatatlan hatással lesz, de eljöhet egy olyan korszak, amikor egyre sűrűbben váltják egymást az alacsonyabb és magasabb inflációval leírható időszakok.
A teljes interjú 1. része:
A teljes interjú 2. része: